Polak, Wegier, dwa bratanki!

„A vasárnapi, példátlan izgalmakat hozó lengyelországi elnökválasztás és annak eredménye különös és különleges jelentőséggel bír. Magyar állampolgárként is szorítottam a számomra rokonszenvesebb jelölt sikeréért. 

Tuskék győzelme után is leírtam, én már csak így maradok. Ha Kádárék ócska propagandájának sem sikerült megutáltatnia velem a „nem dolgozó” lengyeleket, és a kabátom hajtókáján ott virított a Solidarnosc jelvény, akkor most sem látok okot arra, hogy változtassak az álláspontomon. 

Egyébként így volt ez a hetvenes évek vége felé is, a Lengyel Egyesült Munkáspártnak rengeteg tagja volt, és később nyilván sokan örültek Jaruzelski tábornok megjelenésének is, szorgalmasan építve a legendát, hogy ha nem ő jön, akkor jönnek a szovjetek.

Mindez nem változtatott azon, hogy akkoriban sokunknak Lengyelország volt Amerika. Utóbbiról és az amerikai álomról csak álmodozhattunk, az odautazás a rezsimbe beépültek gyerekeinek kiváltsága volt. 

 Na jó, az hogy felültünk, enyhe túlzás, mert az ablakon át gyömöszöltük be egymást, hogy aztán a folyosón vagy a peronon, nyakig sörszagban és dohányfüstben aludjunk állva, egészen a borzalmas magyar, csehszlovák és lengyel határőrök és vámosok menetrendszerinti felbukkanásáig.”

Nyitókép forrása: MTI/EPA/Olivier Hoslet